Az elmúlt pár nap…

2010 október 31. | Szerző: moncsi_

Nos, megpróbálom összeszedni az elmúlt napok történéseit. 

1. Kellemetlen élmény a játszótéren: Minden nap útba ejtjük a játszóteret a gyerkőcökkel. A fiúk közös programja a hintázás és a hintalovacskázás (bár itt hintacica és hintakutya van :)). Éppen a játék kellős közepén voltunk, mikor megérkezett a játszótérre egy anyuka a kislányával és a kutyusukkal. Anyuka a kutyust szépen kikötötte kívülről a játszótér kerítéséhez, és hintázni vitte a kislányt. Bár ez a játszótér is körbe van kerítve, de alacsony kerítése van, amin a kerítés rúdjai elég távol vannak egymástól. Éppen Balázzsal fogócskáztunk, mikor drágám figyelmes lett a kutyára – nagyon szereti a kutyusokat, és persze, ha megengedik neki, meg is simogatja őket (ő szavaival élve: simítja).

Mire észbe kaptam, már át is nyúlt a kerítésen, de ez a kutyus nem volt barátságos. Őrült ugatásba kezdett, és kis híján leharapta a fiam kezét. Kutyatulajdonos anyuka elnézést kért, majd hintáztatta tovább kislányát. OK., hogy meg kell tanulja Balázs is, hogy semmilyen kutyushoz nem szabad engedély nélkül közeledni, de miért kell egy ilyen barátságtalan kutyát egyáltalán úgy kikötni a játszótér kerítéséhez, hogy a gyerekek közel kerüljenek hozzá! Persze nem csináltam hisztit, mert nem láttam értelmét. Szerencsére nem esett baja senkinek, és nem akartam felfújni az ügyet, nehogy Balázs megijedjen. (Mert persze egyedül engem tört ki a frász.) Szépen elmagyaráztam neki, hogy mit szabad és mit nem, ha kutyus van a közelben, és hogy engedély nélkül nem simogatjuk meg. De utólag gondolkozva azért csak mérgelődtem a helyzeten, ugyanis azok után, hogy a kutya támadólag reagált egy gyerek közeledésére adott lett volna a következmény: minimum egy dorgálás a kutyának, hogy nehogy legközelebb is meg akarjon harapni egy kisgyereket. Nos, ez persze nem történt meg…. Mint kiderült, a kutya mindig ilyen ellenséges… Hát, remélem nem harap majd meg senkit…, mert persze szájkosár nem volt rajta…

2. Balga fejjel tegnap gondoltam egyet, és bementem vásárolni. Ahogy beléptem, megbántam, olyan sokan voltak, de enni muszáj, emberem dolgozik hajnalig stb. Hát nekivágtunk. 2 perc múlva már el is öntött az idegbaj. Sorban álltam szépen a két gyerekkel a hentespultnál, folyamatosan nyugtatgatva Balázst, hogy ne türelmetlenkedjen, mindjárt sorra kerülünk, megvesszük a finom husit, és gurulunk is tovább a bevásárlókocsival… Na, végre ránk kerül a sor, mire oldalról bevág egy nénike, és közli, hogy ő előbb itt volt (persze, hogy nem volt ott előbb, mert már 20 perce álltam ott, ő meg nem volt sehol). Szóltam neki, hogy elnézést, de mi már régóta itt állunk a sorban, mire közölte, hogy ne hazudjak, én még csak most érkeztem, mindezt egyre hangosabban kiabálva. Minden tiszteletem az időseké, de azért egy kicsit elpattant a cérna, és megkértem, hogy ha már ilyen kedves, akkor legyen szíves várja meg, míg sorra kerül. Rászólt a nénire még az eladó is, hogy ne hangoskodjon, mire a nénike közölte: Semmi gond, csak parasztlázadás van. Nem tudtam, hogy most sírjak, vagy nevessek. Remélhetőleg én is megöregszem majd, és nyilván én is kicsit szenilis leszek, de remélem, hogy nem leszek világgyűlölő, utálatos öregasszony.

3. Sikerélmény!!! Nagyon szeretek főzni, de két szaladgáló gyerkőc mellett néha kicsi nehéz, ezért ma külön örültem, hogy párom itthon van. Sajtos brokkolikrémlevest főztem és baconos tepsis csirkét :), mindkettőt imádom. Párom kérdezte, hogy készítem a levest. Nos, ez a leves nálam úgy készül, hogy a brokkoli mellett főzök bele egy kis burgonyát is, húsleves kockát is teszek bele stb. Mire őfelsége: krumplit és húsleveskockát! Az meg minek. Náluk (munkahelyén) a brokkolikrémlevesben vegeta van és brokkoli meg persze tejszín, és kész…. Ilyenkor jövök rá, hogy jobb szeretek úgy főzni, ha nincs itthon :), vagy alszik. Válaszom: Drágám, nem megfőznöd kell az ebédet, hanem megenni…, és most ha nem haragszol, megkérlek, hogy inkább feküdj vissza…. Mondanom sem kell, hogy utolsó cseppig kikanalazta a tányérból a levest…. (Szeretem, mikor a pasik okosak….)

Megyek, mert dolog van :), vár egy kis vasalnivaló (hátha végzek, mire felébrednek a gyerekek).

Pár sor, így ebéd után…

2010 október 4. | Szerző: moncsi_

Délután jöttek apuék – apu és a húgom -, elmentünk sétálni, sütit enni, végül a játszótéren kötöttünk ki. A fiúk hintáztak – ezt Balázs nagyon élvezi, főleg, hogy Bálint a mellette levő hintában hintázott. Majd Balázs csúszdázott is egy nagyot. 

Balázs (persze Bálint is, de ő még nem tudja elmondani) odavan a nagyszülőkért. Főleg apuékkal találkozik nagyon sokat, velük van a legszorosabb kapcsolata a nagyszülők közül. De sokszor emlegeti a másik papáját is, őt azonban sajnos ritkábban – havonta talán 1x – látja, pedig egy városban lakunk, és nyugdíjas ő is. Szereti ő is az unokáit, de valahogy úgy érzem inkább felesége családja van az előtérben (párom szülei elváltak, és mindketten újraházasodtak). Mióta ott is született unoka, azóta még ritkábban jön, pedig ebből a házasságából nem született gyerek, tehát a kisbaba “csak” a felesége unokája. Na mindegy. Nem azt mondom, hogy hiányt szenvedünk bármiben, csak jól esne, ha a saját unokáival is törődne – ha ki tudná mutatni feléjük a szeretetét -, és nem hagyná a “fejére nőni” a feleségét. Bár a fiaival is ilyen a kapcsolata, szóval nem is várhatok mást. Én ezt mind megértem, és abszolút nem neheztelek emiatt. Így alakította az élet. De Balázskámnak mit mondjak, mikor felőle érdeklődik? Kicsi ő még, és mint minden gyerkőcnek, neki is hatalmas a szíve. Ez is olyan csodálatos a gyerekekben. Hogy ők még nem (tudnak) ítélkeznek, csak egyszerűen szeretnek. Tisztán és őszintén. 

Aztán ott van párom anyukája, akinek az egészsége már sokszor vacakol, így ő is ritkán találkozik a fiúkkal. Ráadásul elég neki párom bátyja, aki elég nagy problémát jelent szinte folyamatos jelleggel a család számára, és ez minden energiáját elveszi.

Szóval ezen sokat szoktam gondolkozni…, hogyan csináljam, hogy a család összetartó legyen. Az én családom sosem volt az. Csak amíg apu szülei éltek. De anyu családjával nem volt jó a kapcsolat soha. Miután anyu meghalt, már nem is tudok róluk semmit. Nagymamámmal évente 1x beszélek telefonon, nagybátyáimról és nagynénémről pedig a temetés óta nem tudok semmit. Így csak apu és hugi van “nekem” a fiúkon kívül. Pedig nagyon szeretném, ha ők szerető, nagy családban nőnének fel, de valahogy ez az igény csak a mi részünkről van meg…. Bár ebbe sajnos nem is szólhatok, és nem is szólnék bele. Párom családja, így kell őket elfogadnom, ahogy vannak. Nincs jogom szóvá tenni bármit. (Azért azt hozzáteszem, hogy mikor a gyerekek születtek anyósomék is megtámogattak bennünket anyagilag, akárcsak apósomék.) Na mindegy. Csak ez a gondolat kavargott éppen a fejemben…

Bálintom tegnap olyan ügyesen labdázott! Szépen dobja is, és gurítja is már a labdát. Tanulja az állathangokat. A boci és a kutya hangja már egész jól megy, és azt is tudja már, mit mond a gorilla :). Tegnap este már fáradt volt, és sírdogált, míg a vacsoráját készítettem. Megkértem Balázst, hogy vígasztalgassa egy kicsit, amíg elkészülök. Kis drágám odahajolt az öccséhez, és azt mondta neki lágy hangon: “Szia Bájim, ne sírjál, itt vaok”, és simogatta a pofiját. Teljesen ellágyultam tőlük :).