Születés történetek
2010 október 24. | Szerző: moncsi_
Mindkét fiammal problémamentes terhességem volt. Mondhatnám tökéletes volt a 9 hónap. Bár mindkét esetben sikerült bálna méretűre hízlalni magam (pedig nem éreztem, hogy többet ettem volna mint terhesség előtt…). 50-55 kg-s versenysúlyomhoz sikerült mindkétszer 20-25 kg felszednem, ez a többletsúly a 162 cm magasságommal párosulva – így utólag visszanézve a fényképeken…. hát, mit mondjak. :). De ettől eltekintve semmilyen kellemetlen emlékem nincs a várandósság hónapjairól. Nem volt hányingerem, minden orvosi vizsgálati és laboreredményem hibátlan volt.
Mikor Balázst vártam, végig úgy gondoltam, hogy nincs félnivalóm a szüléstől. Hiszen a testem is tudni fogja a dolgát, és a kicsi fiam is. Úgyhogy mikor este 10-kor beindultak a fájások, bár persze rettentő izgatott voltam, semmi félelem nem volt bennem. Úgy éreztem minden a legnagyobb rendben lesz. Emlékszem, ahogy a kórház folyosóján “szaladtunk” a párommal, megállított egy nővérke, hogy hova sietünk. Átfutott a fejemen a gondolat, hogy vajon mi járhat a fejében annak, aki a szülészeti osztályon szembetalálkozik egy hatalmas pocakos kismamával, akivel lihegve próbál lépést tartani a nem kicsit megpakolt táskát cipelő élete párja (aki amúgy valószínűleg az odavezető úton a kocsiban már átesett egy enyhe sokkon). A tőlem telhető legnagyobb nyugodtsággal válaszoltam: Hát hova mennénk? Megyünk szülni! :). Mire a nővérke elnevette magát, és azt mondta: Na, azért annyira ne siessünk, mert az arcomat nézve, azok a fájások még nem az igaziak…. Akkor futott át fejemen először a gondolat, hogy túlnyugiztam ezt az egészet, mert a fájásaim – akkor még úgy éreztem – fájnak bizony rendesen. De szerinte ez majd akkor lesz a “jó”, ha már ki sem tudok egyenesedni….
Végre eljutottunk a felvételis szobáig. Kiderült, hogy aznap este mindenkire egyszerre tört rá a szülhetnék, mert tele volt a szülészet. Még a folyosón is ült több kisebb csoport, hozzátartozók, akik a vajúdó kismamát vették körbe, hiszen mind a négy szülőszoba foglalt volt. Nos, ez a verzió nem fordult meg a fejemben korábban. Jártunk bent többször a szülészeten, megnéztük a szülőszobákat is. Nagyon szépek, otthonosak. Egyedül a szülőágy jelenléte jelezte, hogy ez nem egy nappali vagy hálószoba. Lehetett zenét hallgatni, volt bordásfal, kötél (na ezt a két eszközt én csak nézegettem, még a vajúdás során sem bírtam rávenni magam, hogy függeszkedjek, bár biztos segített volna), vajúdólabda, és az egyik szobában volt még fürdőkád és tv is.
Éjfél felé megállapították, hogy szinte semmit sem tágult a méhszájam a fájások ellenére, ezért oxitocin infúziót kaptam, így aztán már csak egy helyben fekhettem, ülhettem. Monitoroztak is folyamatosan, nézték a kicsi szívhangját. Egyik alkalommal ijesztő hangot adott ki a műszer, erre csendesen a szülésznő csak annyit mondott a dokinak, hogy “kzs lesz” (akkor nem esett le, hogy ez a köldökzsinór röviden…). Sem korábban, sem most nem tudok tisztán visszaemlékezni az utolsó egy-két órára, valahogy mintha más dimenzióba kerültem volna. Nem volt más csak a fájások, közte a “pihiszünet”, fájások, és így tovább. Aztán végre Balázsom is elhatározta magát :), és megindultak a tolófájások. De sajnos hiába nyomtam minden erőmmel, Balázs félúton elakadt. Még akkor sem aggódtam. Csak amikor még egy orvos bejött, majd még egy. Elkaptam egy pillantást, ahogy az orvosom és az osztályvezető orvos összenéztek. Na, ekkor megijedtem. Az egyik doki nyomta a hasam, a másik lentről segített a babának, én pedig erőmön felül még egy utolsót nyomtam, és Balázsom végre kibújt (mit kibújt, szinte kirepült :)). Nyakára volt tekeredve a köldökzsinór, és kicsit lila volt szegénykém. Rögtön elrohantak vele, és én egyfolytában füleltem, hogy felsír-e. És akkor meghallottam az én kicsikém erőteljes hangját, és elkezdtek potyogni a könnyeim. Megnyugtattak, hogy minden a legnagyobb rendben van a babával, egy kicsit odahozták. Negyedórát feküdt a cicimen :), aztán elvitték egy órára megfigyelni. Szerencsénk volt. Utólag már tudom, hogy perceken (talán másodperceken) múlott, hogy ne legyen baj. És ezért úgy gondolom, hogy nagyon jó helyen szültem, mert egy otthonszülésnél…. még csak császáros műtő sincs ugye, és bármilyen gond adódhat. Szóval én ezért nem is mernék máshol szülni, mint kórházban. Persze tiszteletben tartom azokat is, akik az otthonszülést támogatják, mert megértem őket. De azt hiszem, amíg normális támogatást nem tud az egészségügy ehhez nyújtani, addig a rizikófaktor mindig ott lesz. (Hollandiában ugye otthonszülésnél egy mobil műtős mentőautó áll a ház előtt…).
Bálint fiammal a szülés teljesen más volt. Ugyanúgy este 10 körül indultak be a fájások. Még nyugodtan összekészítettem Balázskámnak mindent, kicsit beszélgettem két fájás között apuékkal (ők jöttek Balázsra vigyázni), majd szép lassan elindultunk. Persze apu már teljesen sokkos állapotban volt. Egyfolytában nógatott, hogy induljunk már el! 🙂 “Tapasztalt” lévén, már nem siettem, hiszen vajúdni otthon is lehet :). Mire beértünk a kórházba, a méhszájam már szépen kinyílt. Átestem a szokásos vizsgálaton stb, megkaptam a szörnyűséges kórházi hálóinget :), majd a szülésznőm javasolta, hogy üljek csak be egy kicsit a kádba pihenni, és szóljak, ha érzem, hogy jön a baba. Párom teljes nyugalommal szundikált mellettem a fotelban, én pedig élveztem, ahogy a meleg víz ellazítja a testem. Talán majdnem elszundítottam én is, amikor egyszer csak éreztem, hogy Bálint jönne :). Szinte “futottunk” a szülőágyra :), és Bálintom 20 perc múlva már a karjaimban volt. Nem volt semmi komplikáció, csak a születés csodája :).
Hát, így éltem meg én a fiaim születését, és mindkettő életem legcsodálatosabb élménye volt!!! Köszönet érte páromnak és csodálatos orvosomnak és szülésznőmnek!
Anya…itt vagy?
2010 október 19. | Szerző: moncsi_
Nem mintha eddig nem beszélt volna folyamatosan, de ez most más. Most úgy látszik beléptünk a “mindent megkérdezünk” korszakba. Kb. 40 másodpercenként elhangzik a kérdés: “Anya, itt vagy?” v. “Anya, iszol?” v. “Anya, leülsz?” és még sorolhatnám. Mindenre, amit lát, hogy csinálok, rákérdez. Nagyon cuki – bár az igazat megvallva este már várom egy kicsit, hogy csend legyen :).
Már teljesen egyedül öltözik, azt sem kell megmutatni, hogy melyik ruhadarabnak hol az eleje. Mikor kész van, elém ugrik és közli: Anya, itt vagyok! És büszkén vigyorog :).
Nagyon szeret telefonálni is. Mindenkivel beszélni szeretne, akivel éppen beszélek. Elmondja, ami éppen foglalkoztatja, majd közli: Na, leteszem, hello! 🙂
Valamelyik nap a szobájában játszott, és közölte, hogy: beszélek apával feonon (=telefonon), majd hallom: Szia, hm.. kenyér, vaj, sonka, szalámi. Jó. Köszi. Hello. Úgy nevettem rajta :), alig bírtam befejezni :).
Bálintom pedig folyton jön-megy. Meg sem áll. Nagyon-nagyon ügyesen közlekedik. Várom már, hogy a pár lépésből mikor lesz önálló járás :). Nemsokára itt a szülinapja is. Hogy elröppent az elmúlt 1 év is. Hisz még csak most született! Még nem döntöttem el, hogy milyen torát süssek, és igazából egy kicsit gondban is vagyok. Mert ugye párom szülei elváltak, és egyáltalán nincsenek jó viszonyban. Az teljesen elképzelhetetlen mindkettő számára, hogy a másik is ott legyen, mondjuk most a szülinapon. Így most vagy 2x szülinapozunk 2 tortával, vagy valamelyikük lemarad a tortás szülinapról. És hogy döntsük el, hogy ki ne jöjjön?!
Múlt héten párommal felraktuk a konyhába a terméskőburkolatot. Valójában terméskő hatású falburkolat, nem igazi terméskő, de a mi kis konyhánkba ez tökéletes választás volt. Persze ezt csak akkor tudtuk csinálni, amikor alszanak a gyerekek. Úgy gondoltam, hogy 2 óra alatt megleszünk. Persze…. Este tízkor nekiláttunk és hajnal négyre lettünk készen. Bálintom pedig 6-kor ébredt reggelizni!! Az a nap elég húzós volt, páromnak is, mert ő meg ment dolgozni. De megérte, mert csodaszép!!! 🙂
Lassan ébrednek a fiúk…. úgyhogy én is megyek, felkészülök lelkiekben is a két energiabombára! 🙂
Apuék voltak nálunk vasárnap :), egy megörökített pillanat:
Jó a kedvem…
2010 október 12. | Szerző: moncsi_
Tegnap végre sikerült kivasalnom. Mostanában erre valahogy sosem jut idő. Mindig elnapolom, aztán megint mosni kell, akkor már úgy vagyok vele, hogy megvárom míg azok is megszáradnak, hogy ne kelljen ötvenszer elővenni a vasalót, aztán megint elnapolódik a dolog…. Úgyhogy szép kis hegy gyűlt össze. De eltűntettem!
Tegnap előtt készítettem húsos batyut. Jól főzök, nem szoktam elszúrni az ételt, de ez most roppant sós lett… Utólag sajnáltam is a rááldozott időt. Páromat azzal nyugtattam, hogy egy szerelmes nőnek ez nem róható fel hibaként :). Attól függetlenül azért elfogyott. Meg utána több liter víz is :).
És Balázsom felébredt….
Most már délután van. Túl vagyunk egy órás sétán, aztán a játszóterezésen – Bálintom már sikongat, mikor meglátja a hintát, úgy szereti – és sikerült bevásárolni is minden nehézség nélkül! És ez nagy szó, mert Balázs már elég álmos volt. De szépen ült a bevásárlókocsiban, és sorolta, hogy mit kell venni.
Ehhez fűződő régebbi emlékem nem ily vidám. Balázs akkor semmi áron nem volt hajlandó beülni a bevásárlókocsiba, ígérhettem neki bármit, akkor se, csak kiverte az óriási hisztit. Úgyhogy kapott egy kosarat. Gondoltam probléma letudva, ezzel el lesz foglalva. Hát a nagy frászt. Szépen elkezdte minden keze ügyébe kerülő dologgal telepakolni a kosarat :). Én meg nem győztem visszapakolni mindezt ugye úgy, hogy ötszáz felé figyeltem egyszerre (bevásárlókocsi, Balázs a kosárral, kicsi Bálintom a babakocsiban, mit ne felejtsek el megvenni…) Aztán persze azért hisztizett, hogy miért tettem vissza. Na nagy nehezen – már teljesen leizzadtam – odaértünk a kasszához, ahol jó hosszú sor volt, biztos ami biztos, nehogy már könnyen szabaduljak :). Az utolsó 15 perces “hisztizés, nyavalygás” már a sorban állás közben történt.
Ezek után nem mentem velük egyedül vásárolni, egész vasárnapig. És már akkor is illedelmesen, jól nevelt gyerek módjára viselkedett Balázs. Így gondoltam, letesztelem, hogy kivételes alkalom volt-e ez, vagy lehet, hogy állandósul, és láss csodát, a mai vásárlás is nagyon jól sikerült. Egész felvidultam tőle! És büszke is voltam az én nagy fiamra :).
Emlékek.. és a mai nap
2010 október 5. | Szerző: moncsi_
Este kaptam egy e-mailt általános iskolás osztálytársamtól, benne jó pár fotóval a közös Bulgáriai nyaralásról :). Eszméletlen, hogy milyen távolinak tűnik – jó, akkor még csak 5. osztályosak voltunk. Ez a pár kép egy csomó régi emléket juttatott eszembe :). Nemcsak azt a nyarat, de még sok másikat is. Milyen gondtalan voltam még akkor. (Nem mintha most hagynám, hogy bármilyen probléma nyomasszon, de gyerekként még minden olyan egyszerű volt.)
Más: Ma szinte egész nap a vörösiszap szennyezésen pörgött az agyam. Annyira lesokkolt. Főleg az, hogy igazságérzetem úgy diktálja, hogy az alumínium gyártó cég tulajdonosának nem magyarázkodni, és hárítani kellett volna, hanem kiállni szépen a nagy nyilvánosság elé, és vállalni a felelősséget a történtekért! Nemcsak anyagi kárról beszélünk. Emberek haltak meg! Ááá, nem is folytatom, mert csak ideges leszek.
Ma az idő miatt be voltunk zárva a lakásba…, de jól telt a nap így is :). A srácok mellett nem lehet unatkozni. Bálintom bent próbálgatta a hangját – megtanult sikongatni -, mire Balázs fiam azt mondja: “Anya, Bájim sípol” :).
Végre hazaért világcsavargó életem párja (épp ma gondolkoztam ezen, hogy két gyerekkel még elbírok simán, de egy férjjel…), úgyhogy bejegyzésem most itt félbeszakítom.
Pár sor, így ebéd után…
2010 október 4. | Szerző: moncsi_
Délután jöttek apuék – apu és a húgom -, elmentünk sétálni, sütit enni, végül a játszótéren kötöttünk ki. A fiúk hintáztak – ezt Balázs nagyon élvezi, főleg, hogy Bálint a mellette levő hintában hintázott. Majd Balázs csúszdázott is egy nagyot.
Balázs (persze Bálint is, de ő még nem tudja elmondani) odavan a nagyszülőkért. Főleg apuékkal találkozik nagyon sokat, velük van a legszorosabb kapcsolata a nagyszülők közül. De sokszor emlegeti a másik papáját is, őt azonban sajnos ritkábban – havonta talán 1x – látja, pedig egy városban lakunk, és nyugdíjas ő is. Szereti ő is az unokáit, de valahogy úgy érzem inkább felesége családja van az előtérben (párom szülei elváltak, és mindketten újraházasodtak). Mióta ott is született unoka, azóta még ritkábban jön, pedig ebből a házasságából nem született gyerek, tehát a kisbaba “csak” a felesége unokája. Na mindegy. Nem azt mondom, hogy hiányt szenvedünk bármiben, csak jól esne, ha a saját unokáival is törődne – ha ki tudná mutatni feléjük a szeretetét -, és nem hagyná a “fejére nőni” a feleségét. Bár a fiaival is ilyen a kapcsolata, szóval nem is várhatok mást. Én ezt mind megértem, és abszolút nem neheztelek emiatt. Így alakította az élet. De Balázskámnak mit mondjak, mikor felőle érdeklődik? Kicsi ő még, és mint minden gyerkőcnek, neki is hatalmas a szíve. Ez is olyan csodálatos a gyerekekben. Hogy ők még nem (tudnak) ítélkeznek, csak egyszerűen szeretnek. Tisztán és őszintén.
Aztán ott van párom anyukája, akinek az egészsége már sokszor vacakol, így ő is ritkán találkozik a fiúkkal. Ráadásul elég neki párom bátyja, aki elég nagy problémát jelent szinte folyamatos jelleggel a család számára, és ez minden energiáját elveszi.
Szóval ezen sokat szoktam gondolkozni…, hogyan csináljam, hogy a család összetartó legyen. Az én családom sosem volt az. Csak amíg apu szülei éltek. De anyu családjával nem volt jó a kapcsolat soha. Miután anyu meghalt, már nem is tudok róluk semmit. Nagymamámmal évente 1x beszélek telefonon, nagybátyáimról és nagynénémről pedig a temetés óta nem tudok semmit. Így csak apu és hugi van “nekem” a fiúkon kívül. Pedig nagyon szeretném, ha ők szerető, nagy családban nőnének fel, de valahogy ez az igény csak a mi részünkről van meg…. Bár ebbe sajnos nem is szólhatok, és nem is szólnék bele. Párom családja, így kell őket elfogadnom, ahogy vannak. Nincs jogom szóvá tenni bármit. (Azért azt hozzáteszem, hogy mikor a gyerekek születtek anyósomék is megtámogattak bennünket anyagilag, akárcsak apósomék.) Na mindegy. Csak ez a gondolat kavargott éppen a fejemben…
Bálintom tegnap olyan ügyesen labdázott! Szépen dobja is, és gurítja is már a labdát. Tanulja az állathangokat. A boci és a kutya hangja már egész jól megy, és azt is tudja már, mit mond a gorilla :). Tegnap este már fáradt volt, és sírdogált, míg a vacsoráját készítettem. Megkértem Balázst, hogy vígasztalgassa egy kicsit, amíg elkészülök. Kis drágám odahajolt az öccséhez, és azt mondta neki lágy hangon: “Szia Bájim, ne sírjál, itt vaok”, és simogatta a pofiját. Teljesen ellágyultam tőlük :).
Sok-sok türelem
2010 október 2. | Szerző: moncsi_
Hogy mi okozza ezt? Nem tudom. Talán az időjárás. Elméletileg kialudta magát, és nem is éhes. De valahogy semmi sem jó neki. Ha az van, amit szeretne, akkor is elkapja a hiszti, ha pedig nem úgy alakul valami, ahogy kitalálta, akkor meg pláne.. Na ilyenkor kell az a fene nagy türelem 🙂 Persze feszegeti folyton a határokat, értem én… ma pl.: egyszerűen kiment a bejárati ajtón, ki a folyosó ajtón, és hívta a liftet…. Még jó, hogy folyton szemmel tartom. Vagy pl.: ma a reggeli nem kellett, csak a túró rudi utána pedig a krémtúró stb. És persze ezt sem engedtem meg… Aztán kitalálta, hogy nem papírra rajzol, hanem a kedvenc könyvébe, és hiába magyaráztam türelmesen, hogy azt nem szabad, és miért nem, csak egyre hangosabban kiabálva követelőzött…. Szerencsére eljött az ebédidő, most pedig alszik. Remélem délután nyugisabb lesz.
Természetesen ma is megyünk sétálni, és a játszótérre… de pl.: tegnap a parkban elszaladt, hogy kapjuk el Bálinttal (ez azt jelenti, hogy én babakocsival együtt száguldok utána). De már sokszor megbeszéltük, hogy ezt ne csinálja, és ha szólok, legalább álljon meg. Persze, hogy nem állt meg, aminek az lett a vége, hogy szépen orra esett. Frankón azt hittem, hogy minimum két foga kitört, és ömleni fog az orrából a vér, de szerencsére csak kicsit lehorzsolta az orrocskáján a bőrt…
Alapvetően egyébként jól nevelt, okos, aranyos gyerek :)…, aki éppen most ébredt fel, és sikeresen felébresztette Bálintot is…, úgyhogy bocs, de most muszáj mennem.. 🙂
Az elmúlt pár nap…
2010 október 31. | Szerző: moncsi_
Nos, megpróbálom összeszedni az elmúlt napok történéseit.
1. Kellemetlen élmény a játszótéren: Minden nap útba ejtjük a játszóteret a gyerkőcökkel. A fiúk közös programja a hintázás és a hintalovacskázás (bár itt hintacica és hintakutya van :)). Éppen a játék kellős közepén voltunk, mikor megérkezett a játszótérre egy anyuka a kislányával és a kutyusukkal. Anyuka a kutyust szépen kikötötte kívülről a játszótér kerítéséhez, és hintázni vitte a kislányt. Bár ez a játszótér is körbe van kerítve, de alacsony kerítése van, amin a kerítés rúdjai elég távol vannak egymástól. Éppen Balázzsal fogócskáztunk, mikor drágám figyelmes lett a kutyára – nagyon szereti a kutyusokat, és persze, ha megengedik neki, meg is simogatja őket (ő szavaival élve: simítja).
Mire észbe kaptam, már át is nyúlt a kerítésen, de ez a kutyus nem volt barátságos. Őrült ugatásba kezdett, és kis híján leharapta a fiam kezét. Kutyatulajdonos anyuka elnézést kért, majd hintáztatta tovább kislányát. OK., hogy meg kell tanulja Balázs is, hogy semmilyen kutyushoz nem szabad engedély nélkül közeledni, de miért kell egy ilyen barátságtalan kutyát egyáltalán úgy kikötni a játszótér kerítéséhez, hogy a gyerekek közel kerüljenek hozzá! Persze nem csináltam hisztit, mert nem láttam értelmét. Szerencsére nem esett baja senkinek, és nem akartam felfújni az ügyet, nehogy Balázs megijedjen. (Mert persze egyedül engem tört ki a frász.) Szépen elmagyaráztam neki, hogy mit szabad és mit nem, ha kutyus van a közelben, és hogy engedély nélkül nem simogatjuk meg. De utólag gondolkozva azért csak mérgelődtem a helyzeten, ugyanis azok után, hogy a kutya támadólag reagált egy gyerek közeledésére adott lett volna a következmény: minimum egy dorgálás a kutyának, hogy nehogy legközelebb is meg akarjon harapni egy kisgyereket. Nos, ez persze nem történt meg…. Mint kiderült, a kutya mindig ilyen ellenséges… Hát, remélem nem harap majd meg senkit…, mert persze szájkosár nem volt rajta…
2. Balga fejjel tegnap gondoltam egyet, és bementem vásárolni. Ahogy beléptem, megbántam, olyan sokan voltak, de enni muszáj, emberem dolgozik hajnalig stb. Hát nekivágtunk. 2 perc múlva már el is öntött az idegbaj. Sorban álltam szépen a két gyerekkel a hentespultnál, folyamatosan nyugtatgatva Balázst, hogy ne türelmetlenkedjen, mindjárt sorra kerülünk, megvesszük a finom husit, és gurulunk is tovább a bevásárlókocsival… Na, végre ránk kerül a sor, mire oldalról bevág egy nénike, és közli, hogy ő előbb itt volt (persze, hogy nem volt ott előbb, mert már 20 perce álltam ott, ő meg nem volt sehol). Szóltam neki, hogy elnézést, de mi már régóta itt állunk a sorban, mire közölte, hogy ne hazudjak, én még csak most érkeztem, mindezt egyre hangosabban kiabálva. Minden tiszteletem az időseké, de azért egy kicsit elpattant a cérna, és megkértem, hogy ha már ilyen kedves, akkor legyen szíves várja meg, míg sorra kerül. Rászólt a nénire még az eladó is, hogy ne hangoskodjon, mire a nénike közölte: Semmi gond, csak parasztlázadás van. Nem tudtam, hogy most sírjak, vagy nevessek. Remélhetőleg én is megöregszem majd, és nyilván én is kicsit szenilis leszek, de remélem, hogy nem leszek világgyűlölő, utálatos öregasszony.
3. Sikerélmény!!! Nagyon szeretek főzni, de két szaladgáló gyerkőc mellett néha kicsi nehéz, ezért ma külön örültem, hogy párom itthon van. Sajtos brokkolikrémlevest főztem és baconos tepsis csirkét :), mindkettőt imádom. Párom kérdezte, hogy készítem a levest. Nos, ez a leves nálam úgy készül, hogy a brokkoli mellett főzök bele egy kis burgonyát is, húsleves kockát is teszek bele stb. Mire őfelsége: krumplit és húsleveskockát! Az meg minek. Náluk (munkahelyén) a brokkolikrémlevesben vegeta van és brokkoli meg persze tejszín, és kész…. Ilyenkor jövök rá, hogy jobb szeretek úgy főzni, ha nincs itthon :), vagy alszik. Válaszom: Drágám, nem megfőznöd kell az ebédet, hanem megenni…, és most ha nem haragszol, megkérlek, hogy inkább feküdj vissza…. Mondanom sem kell, hogy utolsó cseppig kikanalazta a tányérból a levest…. (Szeretem, mikor a pasik okosak….)
Megyek, mert dolog van :), vár egy kis vasalnivaló (hátha végzek, mire felébrednek a gyerekek).
Oldal ajánlása emailben
X